Őszi eső, mocskos vize, áztatja a csupasz beton falakat. Az
ablakok rozsdás rácsán lassan csepeg a víz. Az utca szinten most gurul be az
esti furgon. Tegnap őt is ezzel hozták, most meg csak vakon bámul, hátát a
vasajtónak, fejét eldőlve, a falnak támasztva. Elmira kezének fájó érintése még
mindig az arcán ég. Aludni nem tud így várja a holnapot. November vége van,
péntek.
Az
álmatlan éjszaka lassan hajnalodik, az eső szüntelen szakad. A reggeli őrök
modorát régen hallott történetekből ismeri. Még mikor Opál nála volt, mesélt
róluk. Az is csak barátjától hallott az őrségről, lévén hogy ő megmenekült. A
cella ajtón gumibot koppan, a hang, mint gong süvít a szobában, céltalan, hisz
Orgon már ébren.
- Keljen ki! – az őr híréhez méltóan köszönt. –
menni kell.
Az ajtóban ketten állának, ruhájuk elázva, dohány szagtól
bűzlik, feltehetőleg szünetet tartottak. A frissen avatott zenekari gong-os,
Orgont meglátva felhangon megszólal:
- Ne szemtelenkedjen, haladjon!
Erre társa a fogolyra nézve hangosan felröhög. Orgon, csak
csendben feláll a hideg betonról, és az ajtóhoz lép.
- Látom maga még új itt – szól ismét az őr – Adja
már a kezét!
A bilincset oly szorosra húzta, hogy az szinte Orgon húsába
vágott. Elindultak, úton vannak oda. A börtön szűk folyosóin, végtelen
kanyargása következett. Mint élőhalott lépkedett a két őr között, kik kezét
markolva, az elektromos cigarettáról folytattak, magasröptűnek nemigazán
nevezhető beszélgetést. Míg egyik folyamatosan védte a találmányt, addig a
másik igazán agresszívan próbálta lebeszélni a használatáról, mondván, (most
nem szóról szóra idézve) hogy egy ilyen dolog igazán férfiatlan. Az egész
beszélgetés, leginkább egy óvodai veszekedésre, hasonlított, ahol azon
vitáznak, hogy Darth Vader akkor most jó vagy rossz?
Az
értekezésnek azonban vége szakadt mikor berakták a furgonba. Beszállva már egy
másik őr várta. Körülbelül fél órányi kocsikázás következett. Az autó
zötykölődése, a fáradt aszfalton csak még hosszabbá, és kellemetlenebbé tette
az utat. Mikor megérkeztek, ismételten
két másik, talán az előbbieknél, még rosszabb modorú smasszer vezette.
Elindultak befelé mire az egyik megszólal:
- Üdv a siralomházban!
Orgon szíve mintegy megált volna, úgy érezte az összes vére
lassan a fejébe száll. Összeszűkült a torka, mintha ólmot ivott volna. Szinte
már érezte a karján a szúrást, az ereiben a szert, ahogy közeledik a szíve
felé. Egy ideje tudta, hogy mi lesz a sorsa, de erre nem lehet felkészülni…
Egy
magas ősz hajú úr lassan közeledett a zárkák felé, fekete öltönyt viselt,
feszület lógott a nyakán. Kezét összekulcsolva lépkedett:
- 11… 12… 13… 14, itt vagyunk. – Dörmögött magban.
Egy börtönőr nyitott neki ajtót. Szűk cellába lépett mely
fölé annyi volt kiírva: „14. ELŐKÉSZÍTŐ”. A helységbe, egy alumínium angol
vécén, és egy ágyon kívül, más nem is volt. A fényt, egy aprócska izzó hivatott
volna szolgáltatni, de ez, mint ki életét megunta, már csak fáradtan pislogott.
Az ágyon ketten ültek: Orgon, fejét a fal felé fordítva, és mellette egy fehér
ruhás, feltehetőleg egy orvos.
- Kérem, menjen ki – szólt a most érkezett úr.
Az orvos csendben felált és kivonult.
- Áldást, békességet – szolt oda Orgonhoz – én
Sándor lelkész vagyok.
Választ nem kapott így hát lassan leült az ágyra.
- Van bármi, amit meg szeretne gyónni – Szólt a
lelkész
- Én? Gyónni? Úgy érzem én már eleget gyóntam –
Orgon lassan beszélt, pont, mint aki a sorára vár az akasztáson.
- Mindig van még mit mondani, mindig van egy
utolsó gondolat, mindig van valami, ami az ember szívet nyomja. – mondta Sándor
és fojtatta – Gondold hát végig, mi az, amit neked el kell még mondanod.
- Ohh… Menyi mindent mondtam én el, menyi szó
hagyta el a számat, oly sok gondolat, mely olykor, rossz fülekre talált. –
Orgon szavait a csendben hallgatta az atya. – Úgy érzem én már eleget beszéltem.
- Tudom, hogy fél gyermekem, mindannyian félünk. A
halász fél: nem tudja aznap elviszi-e, a végzetes hullám. A katona felesége
fél: lehet, egy nap majd, férje helyett, két egyenruhás fogadja. A kiskutya is
fél, lehet, a gazda aznap már nem megy haza. Mindannyiunk tart valamitől, és
hogy mi a közös ezekben? Nagyon egyszerű, attól félünk, amit nem ismerünk: a
halász nem tudhatja, hogy milyen lesz a tenger. A feleségnek fogalma sincs: éle
a férje. A kutya nem látja a gazdáját. A kérdés az, hogy te, mit nem látsz
gyerekem? – Szolt a lelkész
Orgon felsóhajt, fejét lassan az atya félé fordítja. Oly
lassan és fájdalmasan, mint aki anya gyilkosának szemébe néz éppen. Fekete napszemüvegét
lassan leveszi.
- Látja, én is vak vagyok. Nem láttam, nem én, az
álszentet – Orgon hangjában őszinte fádalom, szemében csak az üresség látszik.
– Nem, az emberi gonoszt, én észre nem vettem… Hogy is vehetem volna, hisz hát
szemeim helyén csak üreg. Galád rá talált, kiszolgáltatott testemre. Hogy is
lehetne az én hibám…
Sándor felált az ágyról, és elindult az ajtó felé amit már
nyitott is neki az őr. De mielőtt kilépett volna még visszafordult:
- A szem az egy dolog, de ember, embert, a
szívével lásson!
Pingvinpörkölt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése